Serah Lockheart

Név (Becenév): Serah Lockheart
Születési hely, idő: 1995. október 29. (nem tudja pontosan, valahol Texasban)
Kaszt: Képességgel bíró
Lakhely: Manhattan (nem rég költözött ide)
Egészségi állapot: Fizikailag ép mentálisan már nem annyira. Ismeri a fájdalom érzetet, a traumát. Ugyan nem írtak fel számára semmit, de olykor talán nem ártana számára valami.
Foglalkozás: Tanuló (gimnazista)
Szakképzettség: Egy sima gimnazista csaj.
Nyelvtudás:Angol és még egy kis japán.(alap fokon)
Hobby: Nincs hobbyja, mert nem az a típus. Olykor ugyan hallgat zenét akár egy normális egyszerű lány, de nem úgy viselkedik. Imádja a rockot, csak azt szokott hallgatni. Talán még a tánc ami érdekli, de nem érzi jelentőségét.
Fegyver: Sokkoló a biztonság kedvéért.

Külső:
Egy átlagos testalkatú lány, akinek ha használja a képességét, akkor a haja színe megváltozik. Magassága 165 cm. Szereti a fekete ruhákat, ami arra utal, hogy nem valami vidám színben látja az életet. A ruházata általában a Goth vagy Emos cuccokat üti meg. Elválaszthatatlan kellékei a pulóverei. Még 45°-os hőségben sem venné le. Szeme élénkzöld haja pedig mogyoróbarna, ehhez az átlagosnál világosabb bőr társul.

Jellem:
Nagyon könnyű felhúzni, és alapjában véve sem az a nyugodt természetű lány. Ugyan nem szereti ha őt cukkolják ellenben ha ezt ő teheti az már más és olyankor szívesen játszadozik az számára már kellemesebb elfoglaltság. Imádja felhúzni azokat, akik számára nem szimpatikusak vagy éppen unalmasak. Gyakran bunkónak tűnik a túlzott őszintesége miatt. Általában nem nagyon van tisztelettel az emberekre ugyanis egy vadidegennek is könnyedén beszól. A fiúkkal nem éppen valami barátkozó típus, mert velük mindig a rideg és gonosz énjét ismerteti, meg ami miatt a legtöbben elkerülik. Ám ha valaki megismerné, rájönne, hogy nagyon törékeny és gondoskodó lány, aki csupán egy kis barátságra és megértésre vágyik. A számára közel állókért pedig még az életét is képes lenne adni, ha úgy hozná a sors. Annyi szomorúság érte, hogy majdnem hogy elfelejtett mosolyogni.

Valahol Texasban születtem. Azt nem tudom már, hogy egy kisváros-e az otthonom, vagy talán egy nagy. Ki tudja igazán hol született? Senki, csak elmondják neki. Egy farm volt az otthonom, ami nem meglepő, sőt az sem, hogy egy normális egyszerű család részese voltam. Ahogy növögettem tudtam, hogy álom életet kaptam magamnak. Ugyan a farm rengeteg munkával járt, de sosem panaszkodtam, mert segíthettem a szüleimnek. Olykor anyámmal egy-egy forró éjszakán kint a teraszon pihengetve beszélgettünk, vagy mesélt nekem. Olyan emberekről, akik régen ezeket a földeket uralták. Beszélt nekem az indiánokról, a kopókról, sőt mindenről, ami itt folyt. Szerettem a történeteit, mert tele voltak izgalmakkal. Olykor elkalandoztam és bele képzeltem magam a történem és én is szerettem őt. Elképzeltem, ahogy egy gyönyörű táltos paripán vágtatok a szabad földeken, vagy egy indián lányként élek itt. Tudtam, hogy az édesanyám szeret engem, és apám is ám ő szinte csak este jött be. Sokat dolgozott a farmon, de mindig szánt rám időt, hogy megöleljen, és néha olvasson nekem egy mesét. Az apám igen büszke ember volt, ha a családjáról vagy a farmjáról volt szó, de errefelé minden ember ilyen volt. Főleg a férfiak, így sosem zavarta anyámat a viselkedése lehet talán, hogy ezt szerette benne. Néha mikor kicsit idősebb voltam apu kivitt dolgozni. Szerinte a gyerekeknek hamar kell megtanulnia azt, amit egy gazdának tudnia, kell. Sosem zavart, hogy etetnem kel vagy, hogy segítenem kell egy tehénnél, vagy talán egy szarvasmarhánál. Vagy, hogy a lovakkal kellet lennem. Ugyan nem voltam valami jó segítség, de én mindent beleadtam, amit csak tudtam. Nem zavart a tikkasztó meleg sem. Ha apámnak volt ideje az állatok mellett, akkor felültetett egy lóra, majd mögém ült és kimentünk lovagolni. Persze amikor már megszoktam, hogy lovon ülök akkor kaptam egy sajátot, amivel kimehettem. Szerettem a száguldást, éreztem benne valamit. Talán a veszély volt az amit imádtam, vagy az, hogy a vége láthatatlan táj itt volt előttem és arra várt, hogy végigvágtassak rajta. Ám mivel még nem voltam elég idős nem tehettem meg mindent. Anyám is büszke volt rám és apám is, mert volt egy lányuk, aki képes volt arra, hogy megmutassa azt, egy lány is képes éjjel nappal a földeken dolgozni, sőt az állatokkal foglalkozni. Minden szép volt és jó, míg egy nap egyedül maradtam itthon. A szüleim elmentek a közeli kisvárosba, hogy bevásároljanak én pedig itthon maradtam egyedül, mert már elég nagynak tartottak hozzá. Enyém volt az egész farm a mai napra. Természetesen ki is használtam, mert kirohantam az istállóba a lovakhoz, majd felnyergelve a lovamat kimentem egy kis túrára. Ugyan apu ezt nem engedte, de nem is mondta, hogy nem tehetnék ilyet. Este persze hazajöttem sértetlenül és gyors lenyergeltem, majd berohantam a házba, mert már biztosan hazajöhettek. De senki sem volt itthon, mert minden sötét és üres volt. Az állatok pedig éhesek voltak már. Nem tudtam merre lehetnek, de rögtön félni kezdtem, és őket is félteni, hogy bajuk eshetett. Nem igazán tudtam aludni a szobámban, így az övéjükbe menekültem. Féltem egyedül lenni, féltem, hogy nem jönnek többé haza. A percek olyanok voltak akár az órák és kínzóan lassan teltek. Hajnalban kopogásokat hallottam az ajtónál. Először nem mertem oda menni, de azt hittem a harmadik kopogás után, hogy ők lehetnek azok. itt kezdődött az életem sötét oldala, amikor a rendőrséggel találtam magam szemben. Közölték velem, hogy az apám, az anyám… mindenki, aki fontos nekem már nem lesz velem többé. Értettem, amit mondanak, de nem bírtam felfogni. Hihetetlen lett a szememben, hogy ők már soha többé nem jönnek haza. Sírva, fakadva ordítottam a rendőrökkel, hogy hazudnak, hogy haza fognak jönni, hogy sosem hagynának el. Mindössze 6 éves voltam még és máris elvesztettem szinte mindent. Elvesztettem a családom és vele együtt a szeretetet is… Megpróbáltak gyámot keresni nekem, de mindenkit ellöktem magamtól, vagy nekik estem. Nem bíztam bennük hisz ők nem a szüleim voltak, sem a családom csupán néhány ismeretlen ember a szememben. Minden egyes nap, amit velük töltöttem vagy sírva, vagy dühöngve akár egy ketrecbe zárt állat töltöttem. Az járt a fejemben, hogy miért én? Miért most? Miért érdemeltem ezt? Egyszerűen képtelen voltam szabadulni ezektől a gondolatoktól. Senkinek nem kellet egy olyan gyermek, aki nem képes megbízni másokban így hamarosan a diliházba csuktak. Ez már semmi volt mindahhoz képest amit átéltem, csupán bezártak oda ahová szerintük való voltam. Egy külön szobát kaptam, mert attól tartottak, hogy képes lennék nekimenni bárkinek, ami olykor meg is esett. Gyakran történt, hogy kénytelenek voltak leszíjazni az ágyamhoz, vagy benyugtatózni. Szinte már csak a gyógyszerek éltettek. Olyankor minden másképp nézett ki, minden üres volt és csendes. Nem éreztem félelmet, sem fájdalmat, ami a családom elvesztése óta ott volt bennem. Belülről mintha valami felfalt volna, mintha valami minden emlékemet el akarta volna tüntetni. A sok nyugtató és törődés hatására talán, egy kicsit javultam és nem sokra rá már társaságba engedtek. Persze néhány hét úgy telt, hogy kerültem mindenkit. De keresni kezdtem valakit, aki figyelne rám, vagy megértené, mit érzek. De senki sem volt olyan, aki megértett, sőt kerültek engem, amit nem értettem. Többé úgy éreztem tényleg nem bízok meg senkiben és semmiben. Nem tudtam többé mi az, amit bizalomnak tartanak, sőt elfelejtettem mi az a mosoly. Mivel újra nem törődtem velük látták, hogy sebezhető, sőt gyenge vagyok, ami miatt bántottak. Nem, nem testileg, hanem lelkileg. Újra éreztem a fájdalmat, ami akár a tűz belülről égette a lelkemet, már ami megmaradt belőle… Visszakerültem a szobámba. Igen abba a szobába ahol újra egyedül voltam, újra. Ez alatt az idő alatt, míg újra egyedül voltam vártam, töprengtem azon mit ér az életem. Ahogy telt az idő volt egy egy kisebb próbálkozásom arra, hogy véget vessek annak, amit a szüleim nekem adtak. Az életnek, amit úgy éreztem már csak könnyebb lenne eldobni, és akkor a szenvedésem is végre véget érne. Már csak azt vártam, sőt könyörögtem érte, olykor a néma csendes, de fehér falaknak suttogtam, hogy ragadjon el a halál. Már nem volt értelme élnem, hisz nem volt kiért. Teltek az évek újra, míg egy nap egy eléggé félelmetes arcú ember jött el értem. Kissé őszült már, de itt-ott találtam egy-egy barna hajszálat. Körülbelül 45év körüli lehetett ezt nem tudtam pontosan. Azt mondták értem jött és hazavisz magával. Talán most volt először, hogy újra egy halovány mosoly jelent meg az arcomon. A nagybátyám értem jött… talán újra van remény arra, hogy boldog életet élek, ha már nem is igazit. De ez is csupán egy álom volt a számomra. Amint hazamentem vele az új otthonomba rögtön megtudtam a dolgom. Akár egy rabszolga robotoltam nála. Vezettem a háztartást, takarítottam egyszóval mindent, de hiszem még csak 8 éves voltam, bár őt ez nem érdekelte. Rettegésben éltem, mert bántott olykor megpróbált számomra ekkor még értelmetlen, de félelmetes dolgokat tenni velem. Ha tehettem menekültem előle ám, hiába mert ezért csak megbüntetett. Ám ezek ellenére tanultam, ha tehettem és minden bánatom a munkába, a tanulásba öltem. Nem magam miatt, hanem mert megkövetelte tőlem azt, hogy normálisan éljek és tanuljak. Csak telt az idő és kezdtem megszokni a mindenapjaimat úgy ahogy. Voltak időszakok, amikor bántott, de valahogy nem tudtam haragudni rá. Azt hittem ezt a sorsot szánták nekem, hogy így kell élnem. Egy napon, amikor eléggé hideg volt és még az ablakon is megfagyott a dér kis híján félholtra vert egy apró hibám miatt. Ekkor először történt valami olyan, amit nem értettem meg sokáig. Emlékszem, hogy remegve feküdtem a hideg padlón és éreztem, ahogy a vér folyik az arcomon. Azt suttogtam, hogy gyűlöllek, hogy haljon meg, hogy örökké tűnjön el. Nyitott szemmel feküdtem és láttam azt az undorító mosolyát, ami hirtelen eltűnt. Felragadott egy kést az asztalról, majd rám nézett. A szeme teljesen üres volt, se nem gúnnyal teli se nem szeretettel. Láttam, ahogy a nyakába vágta azt a kést láttam, ahogy előttem vet véget az életének. Síkitani tudtam volna, de megnyikkanni is alig sikerült. Láttam, ahogy ömlik az ő vére, majd a padlóra zuhan ő is. De ő már nem él. A kés is koppant a padlón. Nem tudtam miért tette, de valahogy éreztem, hogy én tettem. Az én szavaim miatt halt meg. Már magamtól is irtóztam, egy szörnynek tartottam magam. Féltem mások előtt mutatkozni, elrejtőztem minden és mindenki elől. Mélyen azért mégis örültem annak, hogy ennek is vége, hogy nem kell többé félnem tőle. Talán ez volt az oka annak, hogy elhúzódtam a másik nemtől és féltem, irtóztam tőlük. Ám egy nyolc vagy kilenc éves számára az egyedüllét igazán lehetetlen dolog. Nem sokkal később a szomszédok leltek rám, ahogy ott feküdtem a homokban. Voltak olyan kedvesek és segítettek nekem. Ugyan nem fogadtak örökbe, de elláttak, élelemmel és vízzel, ami miatt talán képes lettem újra egy kicsit bízni. Ismét képes voltam hinni abban, hogy minden jobbra fog fordulni. Ahogy teltek a hónapok képes voltam beszélgetni, és egy-egy ugyan még hamis, de mégis mosolyt megejteni. Ám eleinte természetesen elhúzódtam egy sarokba tőlük attól félve, hogy bántom majd őket. Talán azért húzódtam el, mert nem voltam képes irányítani a képességemet, emiatt gyakran elfutottak tőlem. Főleg amikor úgy néztem rájuk akár egy gyilkos. Nem hiszek abban, hogy látni lehet az érzéseket az emberek szemében, de mindig elfutottak mikor a szemembe néztek. A hónapok segítettek abban, hogy megszokjam a magányt. Úgy hittem, hogy egyszer biztosan lesz valaki, bárki, aki segít, aki majd mer velem beszélni. Aki megtanít újra mosolyogni, és élni, de még én is tudtam, hogy erre várnom kell. És újra teltek az évek lassan és számomra értelmetlenül. Úgy 14 évesen történt velem egy hatalmas változás. Szert tettem egy barátra, aki megértett és még így is képes volt elfogadni engem. Hát a találkozásunk egy eléggé… érdekes dolog volt, de aranyos a maga módján. Minden áldott napom a parkban töltöttem és az öreg fa ágai alatt tanultam. Őt is ott ismertem meg, még arra is emlékszek, amikor odajött hozzám és magához ölelt. Anyámék óta először ölelt meg valaki. Elsírtam magam örömömben, talán életemben utoljára. Ezután rengeteg időt töltöttünk egymással, sőt éveket. Úgy hittem isten végre levette a vállamról ezt az átkot és boldogságot adott nekem. Mintha egy angyal lenne az, aki szeret engem, bízik bennem és megért. Megosztottuk a titkainkat, mindent. És ez a lány nem mindennapi lány volt. Ő volt a suli legnépszerűbb lánya is egyben bár ez engem nem érdekelt. Ám egy újabb csapás ért, amikor odajött hozzám és közölte, hogy elköltöznek. Nem hittem el, hogy újra elveszítek valakit, aki ennyire hozzám nőtt. Ismét összetört bennem valami, ami már épp javulgatott. Most már tényleg egyedül voltam, nem volt senkim és semmim. Magamra maradtam újra… a hitem is kezdett elveszni ezen a szürke délutánon. Ám hetekre rá újra találkoztam vele. Néhány lánnyal egyetemben gúnyolni kezdett a suli közepén és olyanokat mondtak, ami nekem mindennél jobban fájt. Nem voltam őrült mégis azt mondták, hogy az vagyok, hogy diliházba való vagyok, sőt az lenne a legjobb, ha nem is élnék. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem sírtam előttük. Most már tudtam, hogy ő tényleg egy angyal számomra ám ő nem az isten, hanem az ördög angyala. Ahelyett, hogy segített volna, csak még jobban darabokra törte bennem azt, ami megmaradt. Megfogadtam magamnak, hogy többé, igen soha többé nem bízok meg még egy angyalban sem. Akármennyire fájt ezt megfogadnom már nem bírtam hinni, nem bírtam reménykedni. Most már csupán magamban bíztam és tudtam, hogy az életem csak én hozhatom helyre. Nagyon sokáig mindenkit elüldöztem a közelemből, reménykedve egy kicsit abban, hogy az a valaki, aki tényleg az lesz, aki megért még így is újra megpróbál bízni bennem. Reménykedtem, hogy majd odajön hozzám és nem törődik azzal mi a múltam, hanem elfogad annak, ami vagyok, és aki vagyok. Az idő telt, de ez nem történt meg, mert a végére már mindenki került engem. Úgy éreztem nem találom többé itt a helyem így megelégelve a dolgot 16 évesen eldöntöttem, hogy elmegyek onnan. Ezért vagyok most ott Manhattanben, hogy kapjak egy új esélyt az élettől, egy új kezdetet a boldogabb életre. Végülis itt senki sem ismer engem és nem ismeri a sötét múltamat…

Képesség:
Hipnotikus hang: Képes a hangjával manipulálni bárkit és iránytani, de csak akkor ha az illető elméje elég gyenge hozzá, viszont ha elég gyenge bármit meg kell tennie amit mond neki. Ugyan az érzéseire nem képes vele hatni, de a fizikai cselekvéseit uralja. lehet aki vele szemben áll nem szeretné, de nem képes ellene tenni semmit, ha ő hozzászól onnantól olyan akár egy báb. Nem képes mást cselekedni csak azt amit megparancsolnak neki ám azért a különleges emberekre nem hat olyan erővel
mint a normál emberekre így feléjük nagyobb összpontosítást igényel. Egyenlőre csak egy emberre tud hatni.

Elfogadva!