Blake Rowen

Név (Becenév): Blake Rowen
Születési hely, idő: 17éves (nem tudja hol)
Kaszt: Képességgel bíró
Lakhely: Manhattan (jelenleg)
Egészségi állapot: Fizikailag egy egészséges fiú leszámítva a vágásokat amiket magának okoz, de szellemileg viszont rengeteg féle problémája van a depressziótól az öncsonkításig.
Foglalkozás: Tanuló (gimnazista)
Szakképzettség: Egy sima gimnazista srác, de nem igazán látogatja az iskoláját.
Nyelvtudás: Az angolt folyékonyan beszéli, de tanult kissé német nyelven is egy alap szinten
Hobby: Nem igazán az a szórakozós típus. Főként zenéket szokott hallgatni, de általában azokat a meggyötört vagy eléggé lehangoló típusúakat, amik csak még jobban rátesznek a depressziójára.
Fegyver: Egy bicskát hord magánál, de olykor ez penge, vagy tű is megtalálható nála.
Érdekességek: A képessége számára egy átok, és emiatt úgy érzi, hogy nem érdemel meg semmit az élettől. Gyakran ha nem okozhat, magának fájdalmat elönti a düh és emiatt képes másoknak ártani.

Külső:
Egy eléggé vézna gyerek, de nagy erő lakozik benne, ha úgy hozza a helyzet. Fehéres bőre van talán amiatt, hogy vagdossa magát vagy esetlegesen, mert keveset jár napra. Öltözködésileg eléggé válogatós szinte mindig, ha teheti, sötét cuccokat hord, gyakran van pulcsi rajta és kapucni takarja az arcát. az alatt egy trikó, vagy egy póló lehetséges. Általánosságban még farmert visel sportcsukával. Korához képest eléggé magas és nyúlánk a srác. Első megjelenésre inkább szánod szegényt mint, hogy ellenfélnek hinnéd… a haja kék, de olykor tincseket is rakat bele, de gyakran festeti viszont mindig a kék színt tartja a megfelelőnek ami illik a szintén kék szemeihez és kiemeli őket.
Jellem:
Blake egy magában szenvedő típus. Nem lehet vele szót érteni és megvan a saját világa odabent. Nem érti meg miért jött a világra és, hogy mi célja van vele az életnek. Eléggé magányos típus akivel nem igazán lehet barátságot kötni ráadásul nincs is olyan sok ember aki meg is próbálná végülis ez a fiú eléggé gyakran hirtelen haragú és képes nekimenni másnak. Nem tehet róla, de gyakran öncsonkításra hajlamos azért, mert úgy érzi nem érdemel meg dolgokat példának okáért az örömöt, vagy a szeretetet sőt a boldogságot se. A legjobban az emo-s hajlamai miatt nem képesek vele mások együtt élni és emiatt ő sem képes másokkal. Szeret egyedül lenni, mert olyankor képes magába fordulni.

Előtörténet:
Sosem értettem miért születtem erre a világra. A megszületésem napjára ugyan nem emlékszem hisz ki emlékezne arra ám azt tudom, hogy egy esős napon volt. Talán még az időjárás is ellenem volt, mert áramszünet volt a városban itt-ott gyakori villámokkal gazdagította az ég ezt a napot. Az édesapám sosem ismerhettem meg, de nem is hiányzott túlzottan az apai fegyelem az életemből. Ki tudja mi lett volna. Anyám pedig... nem a leg kellemesebb társaság. Sosem tudtam vele szót érteni gyerekkorom óta, mert számára a gyereknevelés egy kínzással és szabadságvesztéssel ért fel. Ugyan dolgozott azért, hogy el tudjon tartani, de emiatt nem fordított rám szinte semmi figyelmet mivel mikor hazaért akkor fáradt volt és álmos így hát aludni tért. Kiskoromban sem érdekelt, csak az elején. Tudtommal akkor nagyon sokat sírtam azért, hogy felfigyeljen rám, ami később rosszalkodássá alakult. Emiatt sokat büntetett, vagy nyűgnek tartott így felhagytam vele. Igazán sosem bírtam nézni, ahogy más velem egykorú gyermek a családjával van és sétálnak, mosolyognak, szeretik egymást. Én ezeket nem kaptam meg az élettől. Ahogy telt az idő már nem is próbálkoztam anyámmal felvenni azt a kapcsolatot, amit más gyermek megkapott inkább, ha tehettem elkerültem és nem foglalkoztam vele. Azt az időt is, amit együtt töltöttünk valóságos kín volt akár végig ülni is. A későbbiekben anyám megpróbálkozott az anya fia kapcsolatot kiépíteni, de már hiába volt minden. Ez már mind a kettőnk részéről értelmetlen fáradozásnak bizonyult. Ekkor olyan 14éves lehettem ekkor kezdett minden a rossz irányba fordulni igazán. Máig nem értem miért kaptam ezt az „áldás” odafentről talán. Bár nem igazán hiszek a bibliának sem semelyik egyháznak, vagy templomnak. Egyik nap hazafelé menet történt velem egy elég furcsa dolog. Pár iskolás társammal tartottam haza gaz tőlük lemaradva, mert akkoriban sem voltam az a népszerű gyerek. Nem tudom melyikük találta ki a dolgot, de nem is érdekel így visszagondolva a dolog. Előre siettek, majd az egyik sikátor közelben vártak, míg oda nem értem akkor kezdtek nagyzolni illetve menősödni. Az egyikük még fel is lökött, mert nem voltam hajlandó térdre borulni előttük, sem megtenni, amit kértek tőlem. Már nem igazán emlékszem a térdre boruláson kívül mit szerettek volna, csak arra, hogy dühös lettem amikor felálltam és újra vissza löktek a földre. Olyan sok mindent tartottam vissza. Minden fájdalmat, bántalmat, semmit nem adtam ki addig magamból, bár nem érdemelték azt amit kaptak. Ártottam nekik a puszta kezemmel. Már csak az, hogy hozzájuk értem nekik iszonyatos lehetett, de nem egyszer értem hozzájuk hisz felgyülemlett bennem minden. Vertem őket és halottam a sikolyaikat, az ordításukat, sőt akkor még azt is, ahogy könyörögnek, hogy hagyjam abba. De nem bírtam abbahagyni egyszerűen nem.., de végül leszedtek róluk. A tulajdon anyám volt, aki meglátott minket. Ám őt is ellöktem magamtól. Én tudtam, hogy valami nem stimmel, hisz nem voltam olyan erős, hogy anyámat egy érintéssel bántsam viszont mégis felsikított akkor. Azok, akiket bántottam korházba kerültek akkor, bár ezt csak másnap tudtam meg, mert elfutottam. Nem mertem hazamenni sem. Minden annyira.. annyira rossz volt. Nem értettem mi van velem és minden annyira gyorsan történt, de mégis nem tudtam kiverni a fejemből. Anyámhoz csak másnap mentem vissza, de láttam a szemben hogy fél tőlem. Ekkor vágtam meg magam először. Felemelő érzés volt, hogy nem bántok másokat, hanem magamnak okozok fájdalmat. Olyan volt mintha mindenki másnak, akinek fájdalmat okoztam most visszaadnám, ami jár nekem. Akkor az erem vágtam meg és figyeltem, ahogy a vérem akár a víz folyik le a csuklómon, majd lecsöppen a földre minden egyes cseppje. De nekem minden csepp felért egy ütéssel. Nem érdemelték, meg amit kaptak tőlem. Aztán itt minden homályos lett, de még arra emlékszem, hogy valaki benyit, és a nevemen szólít. Ezek után már csak a korházi ágy képe van az emlékeimben, ahogy ott fekszek. Azt tudtam, hogy nem haltam meg, mert akkor nm hittem volna, hogy egy ágyban ébredek egy korházban és anyám mellettem van. Ám pszichológushoz kellet járnom ezután rendszeresen, ami egy ideig értelmetlennek tűnt később már el sem jártam és a stressz, ami ért újra és újra felgyülemlett bennem, de már élveztem, hogy a saját testemnek ártok. Olyan volt akár a drog számomra. Fájdalmas, de élvezetes és a valóság volt. Ezt folytattam és folytattam, ami miatt gyakran kerültem be korházba sőt amikor durván elfajult és gyógyszerrel kísérleteztem akkor már nem csak oda küldtek. Mindent megtettem azért, hogy véget vessek az értelmetlen életemnek, mert csak mások terhe vagyok. Ezt éreztem és mindenki szemében ezt láttam. Emiatt egy időre még diliházba is bevittek és elzártak tőlem mindent, ami éles volt, de ettől csak szenvedtem és újra felgyülemlett bennem minden, ami miatt újra bántottam valakit. Egy ápoló volt akit az elején kedveltem, de annyira ideges voltam. Nem néztem ki az, de meg akartam nekik mutatni, hogy mit érzek és ezzel bántottam őt is. Az ő sikolyára is emlékszek. Itt él tisztán a fejemben a hangja. Ekkor értettem meg, hogy valamiért más vagyok, mint a többi ember. Van valami, amivel fájdalmat okozok nekik. Mintha megmutatnám, mit érzek belül, hisz a lelkemben én is ordítok. Most már nem érdekelt ki került az utamba, szabadulni akartam onnan, méghozzá azonnal ami miatt akárki jött a közelembe egy érintéssel olyan fájdalmat okoztam neki. hogy eszméletét vesztette. Legalábbis nem tudom még mi volt pontosan, vagy, hogy mi történt. Akár egy őrült, akit börtönbe zártak úgy szabadultam meg onnan és futottam, ahogy csak tudtam. Nem akartam többé ennek a helynek a közelébe menni. Ezután haza mentem legalábbis rá pár héttel addig megbújtam olyan épületekben ahová senki nem járt. Anyámmal elköltöztünk, de tudtam, hogy fél tőlem viszont itt nem maradhattunk így meghúztuk magunkat és keresett állást újra. Én egy új suliban kezdtem, de itt is magányos farkasként, vagy mint akár egy szellem éltem. Nem akartam feltűnést és sikerült is ami miatt nagyjából megnyugodtam, de minden egyes nap láttam anyám szemében, hogy fél tőlem ami arra késztetett engem, bántsam magam. Talán emiatt vagyok mai napig is ilyen, sőt leszek is. Ugyan a kepeiségemmel már képes vagyok együtt élni, de tisztán még nem értem miért van vagy, hogy mihez kezdhetnék vele. Számomra ez olyan akár egy átok ami, míg élek kísérteni fog.

Képesség:
Képes másoknak a puszta érintésével fájdalmat, vagy kisebb sérülést okozni úgy, hogy semmilyen eszközt nem vesz igénybe hozzá. (olykor, ha a düh eluralkodik rajta előtör, ami miatt könnyen depressziós lesz újra. Ebből látszik, hogy még nem képes igazán uralkodni felette)

Na, végre hogy itt vagy! Elfogadva