Kikötő és környéke

A városrész kikötője és környéke. Rengeteg raktárház és műhely található itt.

A kikötő, sok hajó és még több víz vagyis a legtöbb ember ezt látja benne, én viszont egészen mást látok. A hullámzó vizet, mely el tudja sodorni a bánatunkat, és el tudja vinni a kívánságunkat, a hajókat melyek oly békésen ringatóznak. Erről egy dal jut eszembe. ~Egy városban lévő kikötő szélén egy lány állt csendesen. Nézte a tengert ami az emlékeit hordozza, egy történet amit nem tud elmondani~ Hm, úgy tűnik most én vagyok ez a lány. Leülök egy nagyobb fa dobozra a mólón majd az ölembe rakom a táskám és kutakodni kezdek benne. Lassan kiemelek egy kis üvegpalackot amiben egy összehajtott papír van. Nézem egy ideig majd visszanézek a vízre. Észre sem veszem az alakot aki kicsit távolabbról figyel engem.
~Remélem tényleg teljesül az egyetlen kívánságom~ gondolom miközben a doboz mellé rakom a táskám és az üvegpalackot magamhoz szorítva felállok. Kissé félénken a móló legszélére lépkedek. Egyre görcsösebben szorítom magamhoz a kis üvegcsét. Legördült pár könnycsepp az arcomon ahogy ismét elgondolkozom ~Csak egyetlen barátot, Istenem kérlek, csak egyetlen barátot...!~ Görcsösségem lassan enged majd a jobb kezembe fogom a palackot és dobásra emelem. Már épp elhajítanám amikor megérzem az idegen tekintetét a hátamon. Megállok majd hátranézek. Igazam volt, van ott valaki. Leengedem a karom magam mellé majd felé fordulok és végigpásztázom a szememmel. Kb. 20 éves, sportos, elegáns srác, vajon mit kereshet itt?
-Hé mi olyan érdekes? Nem láttál még lányt? - kérdeztem tőle szarkasztikusan miközben lazán a csípőmre rakom a kezem. Próbálom leplezni a zavarom mivel tudom, hogy elég hülyén nézhetek most ki. ~Egy emo csaj aki a vízbe akar dobni egy üveget, istenem de ciki vagyok~ gondoltam de továbbra is csak bámultam a srácra, majd fogtam magam és visszafordultam. Ismét a vizet kezdem el kémlelni amikor észreveszem az új könnycseppeket az arcomon és gyorsan letörlöm őket.

A távolba meredve mérlegelem az ajánlatát, teljesen máshol jár az agyam és észre sem veszem, hogy egyre erősebben markolom a kis üveget. ~Hát lehet, hogy azt mondja, hogy nem pedomaci de sosem szabad hinni másoknak...bár most így belegondolva tényleg nem néz ki úgy, vagy ha az is akkor jól leplezi, vagy az is lehet, hogy buzi...mármint az az ing elég buzisan áll rajta így kigombolva...harmadik lehetőség az is, hogy csak pusztán nem is tudom...kedves? Vagy csak szarkazmus volt? Bár elég értelmet ez a meghívás még ha őszinte is...valahogy nem illenénk össze...mármint...~ fejezem be a gondolatmenetem majd végignézek magamon. Fekete ujjatlan, fekete csőfarmer, magas szárú rocker bakancs és az elmaradhatatlan - szintén fekete - pulóverem, micsoda nőiesség és micsoda színkombináció, pff.
Hirtelen arra lettem figyelmes hogy valamiért nagyon fáj a jobb kezem, ekkor veszem észre, hogy tiszta erőből szorongatom a szerencsétlen palackot. Elég ideges lettem ettől a meghívástól, nem is értem miért. ~Végül is, ha baj lesz tudom használni a sokkolóm...meg az átkom~ borzongok meg majd ismét hátrafordulok.
-De csak most az egyszer... - mondom majd felkapom a táskám és flegma arckifejezéssel elindulok a srác hajója felé, minél közelebb érek annál határozottabb vélemény alakul ki bennem ~Na jó ez most tényleg vagy buzi vagy nem tudom, biztos imádja magát bámulni, elég kigyúrt, lehet hogy ő az a tipikus "tükörgyúró" aki bemegy a konditerembe, beáll a tükör elé és elégedetten nézi a tükörben az izmait közben megállapítja, hogy ha ő csaj lenne dugna magával? Vagy nem tudom...elég furcsa mindenesetre~ Fejezem be a gondolatmenetem mikor a hajóhoz érkezem. Ránézek az oldalára amin a polírozás miatt látom a tükörképem. Pár másodpercig farkasszemet nézek a hajó oldaláról visszanéző szörnyre majd inkább a srácra nézek.
-Tényleg nem nézel ki pedomacinak...de miért is kínáltad fel a vacsora lehetőségét? Nem egészen értem- mondom miközben elrakom a még mindig a kezemben tartott palackot a - mily meglepő - fekete válltáskámba.

Elfogadom a segítségét a fedélzetre való felszálláskor, bár magamtól is meg tudom oldani de nem akarom teljesen lelombozom. ~Hogy érti hogy ilyen állapotban? Ez most lebecsül engem? Chö...nem vagyok olyan elveszett mint amilyennek kinézek, de jó, nem szólok semmit, talán így jobb is lesz. Mellesleg ha már többször látott itt akkor valószínűleg figyelmetlen vagyok, hogy nem vettem észre~ gondolom majd végignézek a hajón. A maga módján egészen bűbájos, személy szerint nekem nagyon is tetszik, nem tökéletes és emiatt nem kelti a "túlcsicsázott" hatást.
-Igazán aranyos kis hajó - mondom majd visszanézek a srácra aki mintha gondolkozna valamin. Hogy ezen miért nem lepődöm meg? Nyilván magában alkot kritikát rólam, mint mindenki más. Miután magához tért rögtön a hűtő felé vette az irányt majd kivett pár halat és némi krumplit. ~Nem hagyhatom, hogy egyedül csinálja, nem akarok "ingyenélni" és nem is akarok élősködőnek tűnni...~ gondoltam végig majd a srác mellé léptem és meghallgattam amit magáról mond - Áh értem...Nos én Serah vagyok, Serah Lockheart, nem rég költöztem Manhattanba...A George Washington Középiskolába járok - mondtam kissé félénken majd egy hirtelen váltás jött és hirtelen elszántabb lett a hangom - Hogy értetted azt, hogy ilyen állapotban nem fogok tudni kimászni a vízből? Mellesleg ha bele is esnék akkor sem fulladnék bele, most egész alacsonyan áll a víz...Mindegy is...segíthetek? - kérdezem ismét félénken majd kihalászok egy kést a tartóból és neki állok a krumpli felvágásának. Közben figyelem ahogy a Nap lassan, szépen,csendesen eltűnik a horizonton. ~Pff, most a Nappal együtt a kis palack is eltűnhetne ha Milo nem szakít félbe~ gondolom,de egyáltalán nem vagyok morcos emiatt, kicsit még jókedvű is vagyok emiatt, de ezt csak onnan lehet észrevenni elkezdem dúdolgatni a dalocskát ami a mólón is eszembe jutott. A szomorkás dallam dúdolása közben teljesen el is felejtkezek arról, hogy Milo is itt van,és csak akkor veszem észre mikor a dal végére érve oldalra pillantok. ~Anyám, hogy lehetek ennyire ciki? Már másodjára égetem be magam. Úgy tűnik csak ehhez van tehetségem. Pff.~ gondolom majd lerakom a kést és a bakancsom orrát kezdem el tanulmányozni. ~Ha eddig nem nézett hülyének akkor most tuti nagy csalódást okoztam neki, gratulálok Serah, erre tényleg csak te vagy képes~ gondoltam és legszívesebben állba rúgtam volna magam, de az még hülyébben nézett volna ki.
-Még mindig nem értem miért hívtál meg... a legtöbb ember frászt kap tőlem. - mondom halkan ~Azt is hozzá kell tennem, hogy nem alaptalanul, elvégre egy szörnyeteg vagyok~ gondolom.

Hallom ahogy felkiált, de annyira nem érdekel, ha zavarja valami azt majd elmondja és nem a fülembe sikongat. Amikor hozzáér a kezemhez teljesen lefagyok. Legszívesebben ellökném magamtól de túlságosan is sokkol ahhoz, hogy reagáljak, túl sok emléket ébreszt fel. Érzem a tekintetét magamon. ~Ne kérlek, ne nézz rám...kérlek...~ gondolom és az ajkamba harapok. Az összeérő kezünkre nézek majd hirtelen megérzem azt az erőteljes energiát ami egyértelműen Miloból árad aki elkezd hozzám beszélni. ~Istenem, most mi baja ezzel?~ gondolom majd hirtelen meghallom a kérést. Olyan ismerős hangon mondta de csak akkor ismertem fel amikor a karom már önmagától mozdult a konyhaszekrény felé. ~Mi ez? Hogy képes?! Mi történik?!~ futottak át a gondolatok a fejemen miközben egyre jobban elöntött a félelem. Olyan érzés volt mintha valami megszállt volna és ő mozgatta volna a testrészeim. Kinyitottam a szekrényt amiben ott voltak a papír tányérok. Hirtelen visszanyertem a testem felett az irányítást majd azon nyomban felkaptam a pulton heverő kést és elhátráltam Milotól. Egész testemben remegtem a félelemtől. Meg sem hallottam a mondanivalóját. ~Hogy volt képes használni a képességem?! Talán azaz energia...elszívta volna? Lehetetlen...vagy mégis? Esetleg ez egy másik képesség?!~
-Áruld el mi volt ez...- mondom neki majd neki szegezem a kést. Úgy véltem jobb óvatosnak lenni ha esetleg van még valami meglepetés a tarsolyában. Még mindig remegtem de próbáltam erős maradni így az arcomon semmi sem látszott. Fürkészem az arcát, úgy tűnik ugyanannyira meglepődött mint én, de valószínűleg jobban képben van a dolgokkal mint én, ő okozta ezt a helyzetet. Az agyamban közben újra és újra végigpörgettem az előbb történteket, de még mindig nem tudtam teljesen felfogni.

Látom, hogy teljesen ledermed így kicsit lejjebb engedtem a neki szegezett fegyvert. Pont olyan az arca mint az enyém volt amikor előjött a képességem. Még mindig nem egészen értem mi folyik itt de már nem olyan ijesztő a helyzet mint pár másodperccel ezelőtt. Amint meghallom a következő utasítást a kés lassan kicsúszik a kezemből és nagyot koppan a hajópadlón én pedig Milo szemébe nézek. Érzem ahogy Miloból eltűnik az a hatalmas energia majd belekezd a mondandójába de alig figyelek rá inkább halkan beszélni kezdek én is.
-Ijesztő ugye? Oda kell figyelni...eleinte én is ugyanígy reagáltam rá, sőt sokáig meg sem mertem szólalni mert nem tudtam melyik szó mögött bújik meg az átok...-motyogom majd fél füllel meghallom az erőmre tett megjegyzést -Chö, bámulatos? Rémisztő? Ez egy gonosz erő mely csak fájdalmat okoz az embereknek...használni sem tudom, nem is akarom...legszívesebben megszabadulnék tőle...legalább egy kicsit normális lennék...- mondom, majd már csak azt hallom meg az ő mondandójából, hogy valamit mutat és ne ijedjek meg. Oké, ez így kicsit furán hangzik, és valahogy rossz előérzetem lett tőle, de ugyanakkor kíváncsivá is tett. Figyeltem a kezét ahogy a lámpához ér, egy pillanatra a lámpa elkezd világítani majd ki is alszik. Kékes villanások jelennek a tenyere körül majd felém fordul és most már az egész teste körül kékes energia látszik majd kissé a levegőbe emelkedik. Valóban, normális emberek azt mondanák, hogy ijesztő nekem azonban nagyon is tetszett, volt benne valami elképesztő, valami gyönyörű...oké tényleg őrült vagyok.
-Ez...bámulatos! - mondom póker arccal de a hangom tele van lelkesedéssel és csodálattal. - Ám kevésbé veszélyes mint az én képességem...igazából most először találkozom hozzám hasonlóval - mondom majd közelebb lépek hozzá és a kezem az erőtér közelébe rakom, hogy érezzem az energiát.
-Azt mondtad képes vagy elszívni az energiákat nem? Ezek szerint az életenergiát is amit néhány embertől igazán el lehetne venni - mondom miközben ördögi vigyor jelenik meg az arcomon. Az őrültség előtört a szememből pedig eltűnik az a halvány fény is.
-Olyan jó érzés lehetne ezzel az erővel ölni...lassan, csak hogy láthassam azt az aranyos szenvedéssel teli arcukat...már a gondolatától is bizsergek - mondom gonosz hangon majd felkacagok. Hirtelen azonban észreveszem magam és hátrébb lépek majd a kezem a fejemre rakom és leguggolok. ~Mi történik már megint velem? Egyáltalán hogy jutnak ilyenek az eszembe? Elfelejtettem, hogy én csak egy szív nélküli szörny vagyok...túlságosan elragadtattam magam...oda kellene végre figyelnem...~ gondolom majd félénk hangon megszólalok.
-Bocsáss meg ha megijesztettelek...nem tudom mi ütött belém... - mondtam majd lehajtott fejjel felállok és hátat fordítok Milonak.

Tudom, hogy megijesztettem elvégre ki ne ijedne meg attól a szörnytől, ami már évek óta ott van a lelkemben? Nem akarok és nem is merek ránézni, félek a reakciójától így nagyon meglepődök, amikor a pokrócot a hátamra teríteti és meg is simogatja a vállam. Az emlékeim rögtön előtörnek én pedig elkezdek remegni majd megfordulok és ellököm magamtól. Felváltva jelennek meg a szemeim előtt a szüleimről tárolt emlékképek, a lányé, aki átvert és a bácsikámé. Ők voltak az egyetlenek, akik eddig hozzám mertek érni, és mindük után csak fájdalom maradt. A hirtelen rám törő érzéseket nem tudom kezelni így felsikoltok majd térdre esek. Az őrület ismét kezd eluralkodni rajtam én pedig már meg sem próbálok harcolni ellene, most túlságosan gyengének érezem magam.
- Ne érj hozzám, vagy meghalsz... - mondom gyűlölettel teli hangon és Milora nézek miközben lassan felállok. Tekintetem ismét üres. Oldalra döntöm a fejem majd előrébb lépkedek egészen a padlón heverő késig. Leguggolok és fölveszem azt majd a „Tengeri Farkasra” vigyorgok.
- Érintés, hamis érzelmek, fájdalom… ezek mindig együtt járnak nemde? Nos, én belefáradtam az örökös fájdalomba és úgy érzem bele is halnék, ha még több érne, ezért ugye nem haragszol rám? – kérdezem majd ördögien felnevetek – Azt mondtad itt csak téged lehet szörnynek nevezni nem? Nos, a szörnyeknek a halál tulajdonképpen megváltás, rosszul gondolom? – kérdezem miközben marokra fogom a kést.

Végighallgatom a mondandóját majd mellé lépek és a kést a konyhapultba állítom.
- De én nem akarom ezt az erőt, csak fájdalmat hagy maga után, semmi mást. Éppen ezért miért akarok utódokat, hisz neki is ezt az utat kéne járnia főleg ha erősebbek lesznek nálunk, bár nem gondolom, hogy ezeket az erőket össze lehetne hasonlítani hisz mindegyik különbözik, mindegyiknek megvan a maga hátrány és az előnye, például az én erőmet távolabbról is lehet használni de csak egy emberre tudok hatni egyszerre míg a te erőd közelharcban alkalmazható és mindenre hat amit megérintesz, legalábbis addig amíg nem tudod irányítani. De miért tartod te ezt ilyen csodálatosnak? - teszem fel a végén a kérdést majd mivel nincs kedvem elbattyogni a székekhez egyszerűen leülök a padlóra és felnézek rá. A "normális" és az "őrült" állapot között vagyok ugyanis bármikor képes lennék nekiugrani de lehet velem normálisan beszélgetni. Figyelem a kezét ahogy az ételt készíti. ~Olyan természetesen viselkedik...képes figyelmen kívül hagyni az elmém állapotát? Ilyen még soha nem történt...valahogy olyan...megnyugtató. Kicsit furcsa de mégis élvezem...miért?~ kérdezem magamtól miközben a szemeimmel követem ahogy becsukja az ablakokat és elővesz pár poharat és üdítőt majd megkérdi kérek-e.
- Igen, kérek szépen - mondom ismét félénk hangon. ~ Olyan kedves, mégis félek, túl közel van, bármikor támadhat én pedig nem leszek képes védekezni, résen kell lennem ~ gondolom majd felállok és odalépek hozzá majd elveszem az egyik gyümölcslével teli poharat és kb. 2 kortyra leküldöm a 3 dl folyadékot. Mit ne mondjak, szomjas vagyok, reggel óta nem ittam semmit. A kiürült poharat a pultra rakom majd újra megtöltöm és Milora pillantok. ~Miért? Miért vagy ilyen?~ gondolom miközben a tekintetem is elkezdi ezt a kérdést sugározni. Nem igazán értem a helyzetet csak annyit tudok, hogy furcsa, új érzéseket kelt bennem.

Az üdítős felajánlására csak bólintok jelezve, hogy értem miközben végig rajta tartom a szemem. Látom, hogy megborzong és hátra teszi az egyik lábát. ~Te csináltad ezt az egész helyzetet most meg el akarsz menekülni? Chö, egyáltalán nem vagy más, mint a többiek, úgy tűnik tévedtem...miért?~ gondolom miközben tekintetemből ismét kivesznek az érzelmek. Hirtelen észreveszem, hogy megtorpan. ~Te most szórakozol velem?! Döntsd már el mit akarsz! Ha azt akarod, hogy elmenjek mond azt, de fogd fel, hogy ez fáj...~ mondom magamba. Az arcát fürkészem, olyan mintha gondolkozna...de vajon min? Figyelem a mozdulatait ahogy üdítőt tölt magának majd iszik pár kortyot és rám néz. Tekintete kedves, nekem azonban kicsit sem tetszik. ~Ha azt hiszed bedőlök neked, nagyon tévedsz. Jobb ha gyorsan kinyögöd amit akarsz.~ gondolom miközben még mindig rászegezem élénkzöld szemeim. Meghallgatom a mondandóját majd elgondolkozom.
- Tudni hova fejlődhetne az erőm?? Rohadtul nem vagyok rá kíváncsi. Éppen eleget szenvedtem már miatta, közben megtanultam együtt élni vele. Nekem ez így pont jó. - mondom miközben közelebb lép hozzám. Ösztönösen felé fordulok majd egész közel megyek hozzá és a szemeibe nézek. Tekintetem tele volt haraggal és összezavarodottsággal, kész káosz. Megint elkezd beszélni az én idegeim pedig elpattannak és magamból kikelve kezdek el ordítani.
- PERSZE, SZIMPATIKUS VAGYOK MI?! MONDD MÁR MEG NEKEM, HOGY A FRANCBA HIHETNÉK NEKED?! EL TUDSZ FOGADNI OLYANNAK AMILYEN VAGYOK?! EGYFORMÁK VAGYUNK?! MIT TUDSZ TE RÓLAM EGYÁLTALÁN, MERT TUDTOMMAL SEMMIT SE! - vágom a képébe majd a kezem ütésre emelem, de megállít a tudat, hogy ő erősebb nálam és semmi esélyem nincs. Elfordulok tőle majd kirántom a kést a pultból és egymás után többször erőből beledöföm. Ez tűnik a legbiztonságosabb megoldásnak az indulataim levezetésére jelenleg. Amikor végezek zihálva ránézek majd megköszörülöm a torkom.
- Vagyis nekem ezek jutottak eszembe így hirtelen. - mondom nyugodt hangon, mintha az előbbi kis jelenet meg sem történt volna.

Megfordulok majd a pultnak dőlve lecsúszok a padlóra miközben őt nézem. Látom az arcán az aggodalmat és a döbbenetet. A kérdésére elfordítom a fejem és magam elé meredek. Kezeimet a nyakam köré fonom mintha meg akarnám fojtani magam.
- Én teljesen jól vagyok. Gondolom azt hiszed őrült vagyok. Lehet. Nem tudom. Az lennék? Valóban? Lenne rá okom. - mondom majd egyre erősebben kezdem szorítani a nyakam majd hirtelen elengedem és a kezeimet az ölembe ejtem. Nem akarok Milora nézni, úgy is tudom mire gondol vagy mit érez. Felnyúlok majd kihúzom a kést a pultból és a nyakamhoz emelem. ~Ha megölném magam sokkal egyszerűbb lenne minden, de lehet ő rosszul érezné magát miatta, vagy esetleg bajba kerülhetne mert őt gyanúsítanák gyilkossággal.~ gondolom ~Mindamellett, ha megölném magam soha nem tudnám meg milyen lesz a jövő, lehet minden jóra fordul és az engem körülvevő tövisbokor utat nyit nekem. Túl kíváncsi vagyok.~ szakítom meg a gondolatmenetem majd elejtem a kést és ismét Milora nézek.
- Ha meg akarnálak késelni már megtettem volna nemde? - mondom neki majd felállok és közelebb lépek hozzá. Még mindig nem értetem a szándékait de hajlandó vagyok kivárni, amíg nyíltan kimondja.
- Hogy mit tennék? - gondolkozok el - Semmit. Csak tudnám, hogy nem tudok olyan könnyen ártani a környezetemnek. És elvileg nem lenne belőle komoly bajom, a gyakorlat az teljesen más, így inkább nem próbálkoznék. - mondom. - Mellesleg az erőm irányításának elsajátítása nem 1 hónap, szóval ha elszívnád tökéletesen némának kellene lenned, és hiába magyaráznám a működését, ezt érezni kell, nem lehet csak úgy tankönyvből megtanulni. - fejezem be a mondandóm. A legkevésbé sem tetszik a határozottsága elvégre az erőink nem játékszerek, hanem komoly fegyverek.
-De valahol ott tartottunk, hogy vacsorázunk nem? - kérdezem pár másodperc csönd után.

Figyelem Milo arcának minden rezzenését. Látszik, hogy megint máshol jár. Tudtam, hogy rólam elmélkedik, de egyáltalán nem éreztem rossz szándékot, bármennyire is kerestem. Ez egyszerre volt meglepő és kellemes érzés. Miután elárulta, hogy még legalább negyed óra kell a kajához kicsit felsóhajtok majd megüti a fülem a mondókájának többi része.
- Hogy jól vagyok-e? Öhm...persze - mondom halkan, mert eléggé zavarban vagyok, olyan őszintének éreztem szavait és nem tudtam így hirtelen kezelni a helyzetet és inkább lehajtom a fejem- Nem lenne úgyse semmi bajom...És amúgy sincs kinek szólni... - mondom, majd lassan ismét felemelem a fejem és látom, hogy felém nyújtja a kezét. Őszinte csodálkozás ül ki az arcomra. ~ Olyan őszintének érzem...miért? Mi történik? Vagy...inkább csak élvezzem ki? Bár eléggé feszengek...Olyan ismerős, csak nem tudom honnan… ~ gondolom, majd rögtön elkezdek remegni és lassan meg fogom a kezét és felállok. Elkezd beszélni, de alig tudok figyelni rá. Az őszintesége teljesen elbűvöl, hirtelen úgy érzem, minden eltűnik körülöttem és csak Milo marad. Amikor befejezi a beszédet hirtelen akaratlanul is kibukik belőlem.
- Hiszek neked. Nem tudom miért, de hiszek neked. - mondom, majd hagyom, hogy megöleljen, de visszaölelni már nem tudok, ugyanis hirtelen teljesen lefagyok, majd elkezdek remegni és szemeim tágra nyílnak. ~Megvan honnan volt ismerős…az a lány! Ő is ugyanilyen volt… nem, nem, NEM! Nem történhet meg még egyszer! Ha mégis visszakerülök arra a lélektelen helyre, újra egyedül leszek!~ fut végig az agyamon. Teszek hátra egy lépést, ezzel megpróbálva kibontakozni az öleléséből. Lélektelen szemekkel meredek magam elé majd egyik kezemet lassan a fejemre teszem és elkezdem erőből kaparni a fejem minek következtében felsebzem a bőrt és pár aprócska vércsík indul meg lefelé az arcomon.
- Ne… Miért csinálod ezt velem? Te is csak át akarsz verni...! Mindenki csak át akar verni! Te sem vagy más! Hihetetlen, hogy megint majdnem bedőltem…- mondom halvány, érzelemmentes mosollyal majd lehajtom a fejem és mélyebb hangon folytatom – Ha bántani akarsz, ölj meg…Annak legalább értelme is van... – motyogom miközben pár könnycseppem a padlón landol.

Magam sem értem, hogy miért mondtam Serahnak ezeket a szavakat, de az értelem hiánya egyáltalán nem befolyásolja a komolyságukat. Az ölelés ezzel szemben, már racionális indokok vezérlik, hiszen ha elfogadja azzal fontos gátakat szakíthatok át és talán a lányt is sikerül megnyugtatnom kissé. A helyezett persze koránt sem ilyen egyszerű, mert egyáltalán nem könnyű rávenni magamat ilyen tőlem szokatlan lépésre, és közben folyamatosan figyelnem kell arra is, hogy ne hogy működésbe lépjen az erőm.
~ Talán, az egész titka, hogy legbelül egy fajta sors közösséget érzek, a lánnyal aki épp olyan átoknak érzi az erejét, mint én magam? Esetleg éppen a magányossága, ami öntudatlanul is felkeltette, az érdeklődésem? Nem, értem ezt az egész helyzetet és nem értem Serah-t se, csak azt tudom, hogy itt valami nagyon nem stimmel. ~
Gondolkodom el egy pillanatra, és talán tovább tudnám, még göngyölíteni a gondolatok fonalát, ha a fekete hajú szépség, nem tépi ki magát a kezemből. Az ölelés egészen idáig beválni látszott de csak elodázni tudtam vele, a kitörni készült őrületet. A helyzet újra kilátástalanná fordult és magam sem tudom, hogy miért vagyok képes megőrizni a hidegvéremet.
- Nem, foglak megölni, bár a megkínzásra sort keríthetünk. Egyszer elviszlek az üzembe, ahol dolgozom és elfogom magyarázni a teljes kutatásom. Az átlagos ember körülbelül öt percig bírja, vagy talán addig se. Most, viszont önkínzás helyett javaslom, hogy együnk. Az előbb még azt szeretted volna, és szerintem már megsült a hal. -
Mondom, neki majd ki megyek a sütőhöz és kiveszem belőle pirosra sült, sajtos -szalonnás krumplit és gondosan befűszerezett húsokat. Ha minden jól megy, innentől az este nyugodalmasan telik majd és evés után sikerül aludni térni.

///: A megbeszéltek szerint, szeretném zárni és kalanddal folytatni. Köszönöm, a játékot egy élmény volt. :///