Brooklyni állami kórház

A Brooklyni állami kórház 1845-ben nyította meg kapuit mint az első magánklinika New Yorkban. A kórház egy hídon való átkeléssel közelíthető meg, amúgy Manhattan alacsonyabban fekvő területén található. A kórház mindig is arra törekedet, hogy a teljes Brooklyni lakosságot eltudja látni, valamit a betegek specális és egyéni szükségletei is kielégítse.

Egy elég hideg téli délután igyekeztem a kórház felé felülvizsgálatra. Szerencsére a házak közé nem tudott behatolni a szél így nem fagytam teljesen meg,de így sem volt kellemes élmény ebben az időjárásban sétálgatni. Amikor végre megláttam a kórház épületét felsóhajtottam majd kicsit gyorsítottam lépteimen. Hamarosan már az épület előtt álltam majd be is léptem. Odabent kellemes meleg volt és éreztem, ahogy a végtagjaim felolvadnak. A recepciónál lévő órára néztem. ~Még csak 15:00 van...egy fél órával előbb ideértem...na nem baj, legalább addig is melegszem~ gondoltam majd levettem a dzsekimet a karomra hajtottam majd kerestem egy szabad ülőhelyet és kényelmesen helyet foglaltam. Egy egyszerű,kötött, világoskék pulóver volt rajtam egy kék farmernadrággal és egy fekete, kicsit kopott csizmával. Hajam lófarokba volt fogva. Míg várakoztam a kórházba érkező és azt elhagyó embereket bámultam. Ez is izgalmasabb volt mint a semmit tevés de így is elég lomhán telt az idő.

Kellemesen hideg decemberi nap köszöntött New York városára. Az ünnepek közeledtével, a legtöbb ember szabadságot vett ki, és vagy vidékre utazott, vagy pedig a lakásában kuksolva próbálja kipihenni az egész éves munka fáradalmait. Az utcákon a forgalom, ennek köszönhetően jelentősen csökkent, csupán a nagyobb bevásárló központok, és persze az ingyen konyhák közelében alakult ki a szokottnál nagyobb torlódás. Ezek, engem azonban egyáltalán nem érintenek, sőt messze elkerülöm őket, hiszen szeretnék minél előbb a kórházba érni. Nem, nem sérültem meg, egyszerűen csak szeretnék jótékonykodni kicsit.
~ A rezervátumbeli fiataloknak, sok ajándékot és hasznos dolgot sikerült összegyűjtenem. Sőt, ami azt illeti talán kicsit túlzottan is sokat. Remélem, a maradéknak nagy hasznát veszi, majd a gyerek kórház és örülni fognak a ruháknak is. Nem, vagyok benne biztos, hogy itt pont azokra lenne szükség, talán jobban is utána nézhettem volna a dolognak. A munka, és az ünnepek közepette, azonban erre sajnos nem volt időm. Ezen felül, Serah folyamatos zaklatása se teszi könnyebbé helyzetemet. Rendben van, bírom a csajt és tényleg jó, hogy van olyan személy aki megérti min megyek keresztül, még is néha nagyon fárasztó tud lenni. Remélem, sikerül megtanulnom kezelni az őrületét és elfogadni őt teljesen olyannak amilyen. Bevallom, ez eddig nem igazán sikerült és még sokat kell fejlődnöm, hogy képes legyek elvégezni a szellemek rendelte küldetésemet. Kezdetben, adhattak volna valami könnyebbet is. ~
Gondolkodom el, miközben leparkolok a kórház előtt és kiszállok a kocsiból. Ezt követően, jó pár doboz ajándékkal felpakolva, határozottan elindulok az ajtó felé, de sajnos hamar be kell látnom, hogy iszonyatos hibát követtem el. Az ajtón, még csak-csak átjutok valahogy, de amikor sürgősségi osztály pultja felé indulok egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy merre induljak el. Látni, ugyan is nem látok semmit és csak emlékezetből tudom belőni a pontos irányt, ami nem sikerül valami jól. A csomagok velem együtt inognak meg, majd egyszer csak átbillenek súly pontjukon és mire észbe kapok elterülök a padlón. Nekem, szerencsére nem lett bajom, a képességemnek hála ösztönösen nyeltem el a becsapódás erejét, sőt meg is tudtam védeni magamat vele, de a hozott holmik szanaszét repültek az elő csarnokba.
- A fenébe! -
Káromkodok tőlem szokatlan fennhangon, amelyen azonban senki se botránkozik meg, hiszen mások is hasonló véleményt formálnának helyembe. Amikor felemelem fejemet, és elkezdem az adományokat összeszedni döbbenten veszem észre, hogy egy fiatal lány lábai előtt heverek, akinek az ártatlan arcoskájából ítélve, koránt sem egyezik a véleménye a felnőttekével.

~Milyen forgalmas ez a hely,de nem nem is csodálkozom...~ gondolom ahogy figyelem az emberáradatot de egyre kevésbé köt le a figyelésük, azonban hirtelen egy elég érdekes alak lép be. Egy fiatal férfi aki majdhogynem ki se látszik a kezében tartott dobozok mögül. Láthatóan nem ismerte ki magát a kórházban mivel összevissza járkált aztán megindult felém. Próbáltam pánik nélkül figyelni lépteit kisebb-nagyobb sikerrel. Az egész végül azzal végződött, hogy pont előttem taknyolt el a padlón aminek következtében én oltári hangosan felsikoltottam és felhúztam a térdeimet. Pár pillanatig rémülten meredek rá és hagyom, hogy ki káromkodja magát majd kicsit remegő hangon megszólalok.
- J-jól van? S-segítsek? - próbálok a lehető legkedvesebb lenni még akkor is ha majdnem szívrohamot kaptam. Lassan leeresztem a térdeim majd bizonytalanul felállok és óvatosan felemelem az egyik dobozt és elkezdem összeszedni a padlón heverő dolgokat. Valamiféle adományok lehetnek, legalábbis én így gondolom.
- Miért hozta ezeket ide?...Ha szabad megkérdeznem...-fejezem be félénken. Nem merek ránézni mert félek, hogy esetleg valamit rosszul csináltam. Az előbbi káromkodásai miatt nem akarom még jobban felhúzni. Óvatosan a férfire nézek. 20-05 év körüli lehet, elég jól néz ki, biztos bomlanak utána a nők.
- Hova szeretné ezeket vinni? Lehet tudok segíteni...- ajánlom fel még mindig elég bátortalan hangon. Lassan a férfi felé fordulok majd próbálok egy kedves mosolyt villantani felé, bár nem tudom ez hogy sikerül.

Perceknek tűnő, másod percekig fekszem a padlón, és csak nagyon nehezen tudom rávenni magamat arra, hogy fel is álljak onnan. Általában, nem szokott nehézségeket okozni, hogy túl tegyem magamat az apró botlásaimon, de a lány előtti hangos kifakadás, valamiért sokkal kellemetlenebbül érintett, mint ahogyan azt vártam volna. A rám annyira jellemző meglepett bénultságot, azonban éppen az ő szavai enyhítik annyira, hogy képes legyek legalább minimális szinten összeszedni magamat.
- Öhm.... elnézést -
Nyögöm ki nagy nehezen, majd felállok és hozzálátok az ajándékok összeszedésének. Az esés ellenére meglepően fürgén mozgok, bár ez inkább csak a külső szemlélőnek lehet furcsa, hiszen én tudom, hogy a képességem mentett meg a kék-zöld foltoktól.
- Adományokat hoztam a kórház számára. Főleg, játékokat a gyerek osztályra, és ruhákat amit kioszthatnak a betévedő hajléktalanoknak. -
Mondom neki két játék, és egy ruha felszedése közepette. Ekkor, éri el a fülemet a kislány mondandójának második fele, amely ismét összekuszálja a gondolataim menetét.
~ Ki ez a lány és miért akar nekem segíteni? Még be se mutatkoztam neki, és nyilván van neki jobb dolga, mint velem lófrálni az épületben. Szokatlan, hogy az emberek ennyire segítőkészek, vagy ha még is akkor van valami a háttérben. Amúgy se neki való munka ez, és nem feltétlen az ő segítségére lenne szükségem. Biztosan akad, egy-két ápoló akik hajlandóak lesznek egy kis cipekedésre. Viszont, ha őszintén és komolyan gondolta akkor lehet, hogy megfog sértődni. Annak, hogy esetleg megbántsam pedig semmi értelme nem volna. A szellemek, mindig okkal küldenek személyeket, ~
Gondolkodom el, miközben némi meglepődöttséggel és gyanakvással a tekintettemben, a lányra nézek. Ezt követően tetőtől talpig végig mérem, mint sem törődve azzal, hogy a kíváncsiságomat és az érzelmeimet leplezzem.
- Ha nagyon szeretné jöhet, de biztosan van jobb dolga is. Persze, nem ártana még egy segítőkész, de ezek a ládák nagyon nehezek és biztosan van más dolgod is. A szüleid merre vannak? Gondolom, nem egyedül engedtek el ide. -
Mondom neki miközben folytatom az összepakolást, amellyel igen csak szépen haladunk. Végezetül, a gondosan újra összerakott ládákat, egymásra pakolom és szét nézek, hát ha akad egy segítőkész valaki aki nagyobb és legfőképpen erősebb, mint Lizzy.

Figyelem, ahogy könnyedén összekaparja magát a padlóról. Kicsit sem lep meg a gyorsasága hiszen én is hasonló sebességgel állok föl egy esetleges esésem után. Mikor elmondja miért hozott ennyi cuccot csak bólintok egyet. Jól gondoltam, adományokat hozott. Akaratlanul is kibukott belőlem az amit erről gondoltam.
- Ez kedves... - mondom majd rögtön eszembe jut, hogy lehet, hogy nem kéne ennyire nyíltnak lennem és inkább elhallgatok majd észreveszem, hogy végigmér. Azonnal zavarba jövök és fénysebességgel fordulok el tőle. ~Biztos valamit rosszul csináltam! Remélem nem dühös...~ gondolom majd halkan megszólalok.
- Valami baj van? Ha esetleg valamit rosszul csináltam... - mondom és tovább folytatom a pakolást. Hamarosan megtelik a kezemben tartott doboz én pedig válaszolok neki.
- Még van egy kis időm a vizsgálatig, úgyhogy szívesen segítek...persze csak ha megengedi...nehezek lennének? - emelgetem a magamnál tartott teli dobozt. Egyáltalán nem érzem nehéznek így nem igazán értettem a megszólalását majd inkább megrázom a fejem és kissé szomorkásabb hangon válaszolok mondatának többi részére.
- Nincsenek szüleim...vagyis, csak nem emlékszem rájuk...az árvaházból jöttem... - mondom majd szomorkásan nevetgélni kezdek. Mikor végzünk a pakolással szépen egyberakjuk a dobozokat. Elégedetten elvigyorodom majd Milora nézek.
-Oh, milyen modortalan vagyok...el is felejtettem bemutatkozni...Elizabeth Jonhson vagyok, de nyugodtan szólíts Lizzynek. - mondom majd felé nyújtom a kezem kézfogás céljából. Ezek után könnyedén felkapom az egyik dobozt.
-Hova vigyem? Még mindig van egy kis időm úgyhooogy ha nem bánod segítek. - mondom Milonak kedves hangon. Hirtelen sokkal bátrabbnak éreztem magam, mert rájöttem, hogy nem áll szándékában megenni így nyugodt lélekkel felejtettem el a félénkséget.