Olimposz sport centrum

New York egyik sok emeletes irodaházának 3-k és 4-ik emeletét foglalja el a létesítmény, amelyhez még hozzátartozik az 5-ik emeleten berendezett fitnesz centrum és uszoda is. A legmodernebb gépek, kemény és jól felkészült edzők várják a gyúrni, vagy fogyni vágyókat. Ezen felül lehet itt teniszezni, sqassolni, sőt fedett pályán kosarazni, vagy röplabdázni is. Az árak egészen barátságosak, de kisebb termekbe tartott harcművészeti, tánc és egyéb foglalkozásokat külön kell kifizetni, a fitnesz centrum és uszoda pedig szintén különdíjjal rendelkezik.

A szobám falait bámulva arra a következtetésre jutottam, hogy túl sok időt töltöttem önsanyargatással és agyalással, így most már tényleg nem volt mit tenni, el kellett indulnom valahova...csak emberek közé. Nem számított a program, csak az, hogy ne otthon üljek. Szükségem volt társaságra és ezt én is láttam. Vettem egy mély levegőt, bepakoltam a sporttáskámba, majd a fényképezőgépem is összecsomagoltam és úgy döntöttem elmegyek edzeni. A fényképező azért kellett, mert egy sportcentrumban remek képeket lehet csinálni, szóval összekötöttem a kellemest a hasznossal.
Hívattam a sofőröm és egyből a sportcentrumhoz fuvaroztattam magam. Szerettem ugyan vezetni, mégis néha azért kihasználtam a saját sofőrrel járó előnyöket.
20 perc kellett ahhoz, hogy megérkezzünk. Az egyik öltözőben kicseréltem a ruhám egy fekete, rövid, edzőnadrágra és feszes fekete topra, edzőcipőre. Összekötöttem a hajam, majd a fényképezőgépemmel a kezembe indultam el az emberek és gépek között. Gondolkoztam mit is kéne csinálnom először, de az ujjaim szinte maguktól kezdtek el kattogtatni. Az emberek furcsa pillantásai zavartak ugyan, de nem gátoltak meg abban, hogy még több képet csináljak róluk.
-Hé kislány! Eltévesztetted a házszámot! Inkább gyere gyúrni! -kacsintott rám egy láthatóan felfújt izmokkal rendelkező pasas. Erre csak felvontam a szemöldököm, majd teljes közönnyel hátat fordítottam neki és elindultam egy magányosan kosarazó férfi felé. Leültem a pálya szélén és néztem, ahogy újra és újra, hol zsákolva, hol csont nélkülit dobva céloz a kosár felé. Elmosolyodtam. Sosem szerettem olyan embereket fényképezni, akik pózolnak, a természetes élethelyzeteket szerettem és ez mindaddig annak bizonyult, vagyis bizonyul, amíg a férfi észre nem veszi, hogy fotózom. Igyekeztem nem feltűnő lenni, de egy sportcentrumban furcsán veszi ki magát egy fotózó lány.
Már egy ideje új fotósorozatot akartam csinálni, csak nem találtam ki a témát. Ez most adta magát, és áldottam magam, amiért magamra erőszakoltam egy kis kimozdulást. Már már kezdtem befásulni.
Pár pillanatra abbahagytam a kattogtatást és elmélkedve néztem magam elé. A képességeim miatt igyekeztem kerülni a legtöbb embert, aztán rá kellett jönnöm, hogy így is úgy is előjön, még ha biztonságosabb is másoknak tőlem távol, még sem megoldható, hogy kizárjam magam a társadalomból. Pedig néha sokkal szívesebben költöztem volna magányosan egy erdő közepén lévő faházba. De kibírnám én luxus és New York nélkül? Nem hiszem.

Feltűnően ritka alkalom, hogy edzőterembe megyek pedig egész éves bérlettel rendelkezem. Az ok természetesen, az amit csak Alessianak szeretek mutogatni, ha kettesben vagyunk, a természetellenesen fejlett izmaim. Nem, nem arról van szó, hogy lelepleződhetnénk-e miatt, hiszen a megnövekedett erőm titka nem csak az izomtömegem és amúgy se tudná egy átlagember szabad szemmel megállapítani a furcsaságot. A gond ott kezdődik, hogy olyan mutatványokra, vagyok képes amire más nem, és ha a a szervezetem adrenalin termelése megemelkedik, ezek még tovább fokozódnak. Egy átlagos egyetemi tanártól, főleg az én koromban ezek a trükkök, pedig túlzottan feltűnőek, és én nem engedhetem meg a feltűnést. Most, még is úgy döntöttem, hogy lejövök és súlyzózom kicsit, mivel csak este kezdődik a következő órám.
~ Ezek súlyok nevetségesen könnyűek, és semmi kihívást nem jelentenek a számomra. Akik, készítették őket nem tanultak anatómiát? Nem, is a megfelelő izmokat lehet velük kifejleszteni, inkább csak látványos lesz az eredmény, de kevésbé hasznos. Itt is van egy csomó fiatal edző, de őszintén nem tudom mire fizetek ki ennyit. Még, ha képességemtől el is tekintünk, akkor se vennék fel velem a versenyt. Ezek, a mai fiataloknak fogalma sincsen, hogy milyen tisztességes munkámban megerősödni. ~
Gondolkodom, miközben két kézzel, és látszólagos erőlködéssel emelgettem a százhúsz kilós súlyzót, amit egyébként egy kézzel is könnyedén megtudnánk emelni egy kézzel is. Ezt követően, futó padra állok rá, amelyen betudok állítani úgy, hogy a megnövekedett hatóerejű lábizmaimmal, is kihívást jelentsenek. A futás közben, van lehetőségem némileg felmérni a környezetemet, amely azonban szintén nem valami érdekes. Itt mindenki olyan, mint egy tucat áru, még a jellegzetes illataik is összeolvadtak, egy fajta nehézkes, sűrű szaggá amely rendkívüli módon irritálja, érzékeny orrlyukaimat. Aztán, egyszer csak egy lányt fedezek fel a tömegben, aki fényképezget a tömegben edzés helyett. Először, csak ez tűnik nekem furcsának, aztán az arc formájának és szemének a jellegzetessége ragad meg, ami olyannyira ismerős.
- Dianna Bass! Rég láttuk egymást, ami elégé nagy probléma tekintve, hogy nálam tanul művészettörténetet. Rendben, van hogy apja nagy támogatója, az egyetemnek de én leszek az utolsó akit ez meghat. -
Mondom, neki miközben egy mozdulattal leugrom a padról, és ki is kapcsolom azt. Ezt követően, megigazítom a felső gyanánt viselt trikómat és a fekete edző nadrágomat, amely miatt a lánynak igen csak kellemes látványba lehet része.

A kosarazó férfi fotózása jó elfoglaltságnak bizonyult, ugyanis fel sem tűnt, hogy már fél órája csak bámulom és kattintgatok, ellenben a srácnak...nagyon is feltűnt mit csinálok. Úgy döntöttem elég képet csináltam már róla, szóval felálltam és tovább sétáltam újabb fotóalanyokat keresve. Úgy tűnik túlságosan belemerültem a "munkámba", hiszen, ha nem így lett volna, már percekkel ezelőtt kiszúrtam volna azt a személyt, akit aztán jó nagy ívben kerültem volna el. Nem mintha bajom lenne vele, de mostanában eléggé lefoglalt a szobámban lévő falak bámulása, szóval nem igazán jutottam be az egyetemre, ami elég nagy baj, tekintve, hogy a személy, akit kiszúrtam (jobban mondva ő engem), az egyetemi tanárom.
Amint meghallottam a nevem, máris átfutott rajtam a "rohadt életbe, figyelnem kellett volna" érzés. Végighallgattam a rövid közlését arról, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy az apám támogatja az egyetemet, akkor is gáz, hogy nem járok be. Persze ezzel tisztában voltam és azt sem vártam, hogy megértse, de akkor is ki kellett találnom valami penge magyarázatot. Vajon elhiszi, hogy elutaztam és csak most értem vissza? Elég gyenge ötletnek tűnt, szóval inkább nem játszottam be. Jó tanár volt, nem akartam átverni és amúgy sem hiszem, hogy ment volna.
-Ömm...Üdv, Mr. Borka! -próbáltam menteni a menthetőt egy apró kis mosollyal, amitől azt vártam valamennyire megolvasztja a jeget. Hát, naiv voltam, de azért egy próbát megért.
-Sosem vártam el, hogy ez bárkit is meghasson. -vontam meg a vállam. Már azt is utáltam, hogy amint bemutatkoztam valakinek egyből mézes-mázos lett velem. Mintha nem láttam volna át rajtuk, az összes ilyen emberen...ugyan már, fiatal vagyok, de ennyire azért nem ostoba.
Amikor igazgatni kezdte magán a ruhát próbáltam nem oda nézni, de hát istenem, gyenge nő vagyok, vonzz a férfi test látványa, még akkor is, ha a professzoromról van szó, kövezzetek meg érte.
Erőteljesen igyekeztem elvonatkoztatni az imént látottaktól és inkább az arcát kezdtem fürkészni, miközben azon agyaltam mit is mondhatnék neki.
-Sajnálom, hogy nem jártam be, de nem volt olyan a helyzet, hogy megtehettem volna. Szeretné, ha külön vizsgáznék az eddigi anyagból?
Jobb ötletem nem volt, végül is nem mondhattam, hogy magamba voltam zuhanva és még az ő érdekük is volt, hogy ne menjek be. Most már valamennyire tudom irányítani a képességem és nem jelennek meg körülöttem spontán fekete lyukak, de eddig valami hasonló volt, egyszerűen nem kockáztathattam.

A lánynak láthatóan tetszik, a testem látványa de ez nem hat megtúlzottan, hiszen Alessia minden fajta vágyamat teljes mértékben kielégíti és eszem ágában sincsen mást keresni a helyére. Annál, inkább érdekelnek, a szavai és az apró mások számára többnyire észrevétlenül maradó reakciói. A váll vonást, persze valószínűleg más is észrevette volna, de vannak Diana-nak olyan gesztusai, amelyek ennél kevésbé egyértelműek. Az egyik, ilyen hogy nem válaszol azonnal, ha nem pár másodpercet vár, nem sokat csak pár másodpercet, ami természetesen gyanúkeltő. Ezt követő, megjátszott mosoly, pedig még jobban átlátszóvá teszi a szándékait.
~ Még, hogy külön vizsga? Miről, beszél ez? Az első órámon világossá tettem, hogy mik a vizsga követelmények és arról gondolom nem hiányzott. Ismerem, az egész családját sokszor szoktam találkozni velük a partykon, és nem hittem volna, hogy ilyet megengednek a lányuknak. Tudom, hogy ők se szentek és hogy biztosan meg van az oka, az iskola kerülésnek, de ez itt a Columbia egyetem. Nem, vagyunk kötelesek olyan diákokat le vizsgáztatni, akik a vizsga követelményeket se ismerik. Ez egyszerűen felfoghatatlan! Az én időmben két nyaklevessel, vagy kicsapással intézik el dolgot és lehet, hogy ez most is így lesz. Ha nem szedi össze magát, személyesen fogom megszüntetni a jogviszonyát, és majd kifizetem apja által megvont támogatást kamatostul. Hiába, a mai fiatalok, már teljesen másik mint mi. ~
Gondolkodom, el hosszasan miközben hidegen izzó kék szemeimet, a Diana szemeibe mélyesztem és kihúzom magamat, mint ha csak ezzel is éreztetni szeretném a dominanciámat felette.
- Külön vizsgára természetesen nincsen lehetősége. A vizsgára bocsájtás feltétele, egy legalább öt ajánlott olvasmányból készített, olvasó napló amelyet december tizenötödikéig le kell adnia. Ezen, felül mind a két zárthelyi dolgozat átlaga, mind a három házi feladatnak kiadott projekt munka átlagának hatvan százalék felettinek kell lennie. Itt megjegyezném, hogy első projekt munkájáról már lekésett, a következő időpontja november tizenöt, az első zárthelyi időpontja pedig november ötödike. A vizsgára, a január második hetében kerül, majd sor az összes tantárgyára egy hete lesz, pótvizsgára egyetlen egy tárgyból lesz ideje menni. Ne aggódjon, francia festőművészet még leadható, hiszen ez amúgy se elsősöknek való és nem is gyakori hogy átmennek. Ilyen, hozzá állással, pedig különösen nem. Persze, a leadásra is csak akkor van lehetőség, ha legalább még három tárgya van és abból, a z egyik művészettörténet. Ellenkező esetben, a féléve érvénytelen, a kereszt féléves engedélyt pedig nem kap. Tudja, ha nem emlékezne rá, a dékán én vagyok és én nem szoktam a bejáróknak se ebben segíteni. -
Mondja, egyáltalán nem szigorú, inkább kissé lekezelő hangon, amely talán érthető is ebben a helyzetben. Nem, mint ha sokat szoktam volna a diákjaimmal így beszélni, inkább megadom a tiszteletet, amit magázás is jelöl. Ezt a fajta tiszteletet azonban a lány nem érdemli meg, hiszen ő se tisztelt meg engem az órán, se az óra után a jelenlétével. Sőt, még a fenn álló családi problémákról se értesített, ha nem ismerném kicsi korából és nem ismerem meg, egészen biztos hogy kipenderítettem volna a karról szívfájdalom nélkül.

Komoran hallgattam végig a kiselőadást, aminek jól ismertem minden egyes pontját. Persze tudtam, hogy igaza van és megérdemlem a lekezelő, szájbarágó stílust, de ettől függetlenül még bántotta az egom. Talán idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb nálam, de ettől még egyáltalán nem kéne így kezelnie. Most még ő van fölényben, de vajon mindig így lesz ez? Majd kiderül, bár eszem ágában nem volt bármiben is legyőzni a dékánt, most csak megakartam úszni kisebb lecseszéssel a dolgot még akkor is, hogy nem éreztem teljesen jogosnak, mivel pontosan tudtam, hogy jó okom volt nem bejárni. Elgondolkodtam...talán el kellene neki mondanom a hiányzásaim okát? Hiszen hogy várhatom el, hogy elnéző legyen, ha egyszer csak egy lógós diáknak gondol. Vettem egy mély levegőt és megadóan néztem rá. Sem energiám sem kedvem nem volt magyarázkodáshoz.
-Igaza van. Nem jártam be és még ha okom is volt erre, ez nem mentesít a feladataim alól. Szeretem a Columbiát és egy csomót kellett harcolnom azért, hogy ide járhassak, nem akarom feladni vagy elrontani. -közöltem vele komoly hangon. Persze nem a bejutásért kellett nagyon szenvednem, jó jegyeim voltak, a felvételim is jól sikerült és egészen eddig az elhivatottságom sem volt kérdéses. A probléma inkább az volt, hogy az utolsó dolog, amit a szüleim akartak, hogy művészetet tanuljak, szerintük ugyanis a jog sokkal jobban passzolt volna hozzám és nem olyan tingli-tangli ostobaság, mint a festészet és fotózás.
-Nem akarom leadni, szeretem azt a tárgyat, még akkor is, ha nem jártam be...sűrűn. -tettem hozzá. Néhányszor azért voltam bent, de nem vittem túlzásba, sőt, igyekeztem nagy ívben elkerülni az összes olyan helyet, ahol sokáig kellett volna emberek között tartózkodnom. Szerencsére ma már nincs akkora gondom ezzel, nagyjából tudom kontrollálni magam és a tömegundorom is elmúlt.
-Tudom, hogy nem hiszi, hogy képes vagyok levizsgázni francia festészetből vagy másból, de ha igaza lesz legalább újabb sikeres megérzést könyvelhet el magában, az én sorsom meg tudható. Tudom, hogy nem feladata a "lógós" diákokon segíteni vagy esélyt adni nekik, de ha valamivel jóvá tehetem, hogy nem jártam be, akkor megpróbálnám.
Sosem szerettem az alárendelt szerepeket, de ebben a helyzetben sehogy nem tudtam volna a helyzet ura lenni, ezért inkább próbáltam értelmesen megbeszélni a dolgot, több kevesebb sikerrel, azt hiszem. Az egyetlen dolog, amim volt, az a Columbia, nem veszíthettem el, főleg nem a rohadt képességem miatt, amit soha nem kértem.

A lány nem hajlandó némán tudomásul venni a szavaimat, és a várt mentegetőzés, vagy fenyegetőzés is elmarad. Ez, azonban önmagában kevés, hogy meggyőzön az igazáról, hiszen nem ő az első aki szép szavakat mond, de később ugyan úgy bukik el, ahogyan azt megjósoltam. Az arcom se rezdül, miközben beszél és látszólag cseppet sem érdekel a mondandója, pedig valójában továbbra is neki szentelem a figyelmem nagy részét.
~ Jóvá tenni? Micsoda naivitás! Itt, semmi köze nincsen semminek a jóvá tételhez, itt a könyörtelen realitás áll szembe, egy kis lány álmaival. A művészettörténet szinte egyetlen olyan tárgy, amely a karon buktató lehet és sok esetbe nincs is több feladatom, mint az alkalmatlanokat kiszűrni. Akit, ide felvettek, az ha bejár órára, akkor már le kell tudnia vizsgázni. Ha pedig, nem akkor eleve nem is kellett volna ide jönnie. A tehetség sok mindenkiben meg van, de szorgalom, a képességek hiányától függő fegyelem, már nem és az iskolánk színvonalát mindenek felett őriznünk kell. A kérdés, hogy mennyi tehetség szorult belé? Egy próbát megér ennek kiderítése, talán nem teljesen veszett a fejsze nyele. ~
Gondolkodom el, miközben a tekintettemet leveszem a lányról és körbe hordozom a helyiségben. Az izzadtság szag, kezd egyre kellemetlenebb lenni és a zajok is bántják az érzékeny hallószerv rendszeremet. Ezt egy apró fintorral reagálom, és a szememmel keresni is kezdek valami olyan helyet, ahol kicsit pihentethetem őket.
- Azt hiszem maga nem érti, amit mondani akarok..... -
Kezdek bele majd megfordulok és elindulok a lépcső felé. Néhány lépés után, azonban meg állok és visszanézek rá, amelyből érezheti, hogy még nincs minden veszve.
- Mondja, tudja ki volt Alfred Agache? Melyik, festő nyert arany érmet az 1893-s Chicago-i világkiáltáson? Ki alapította az orosz portré festők iskoláját?
Szegezem neki a kérdéseket, majd újra szembe fordulok vele és közelebb lépek, mint ha csak valami különös táncot járnánk.
- Hol található a négy legjelentősebb Picasso gyűjtemény? -
Hallatszik az utolsó kérdésem, épp ugyan abban a pillanatban mikor meg állok előtte és újra neki szegem a tekintettemet. Most, nem lenéző a viselkedésem, ha nem sokkal inkább kihívó és kíváncsi, amivel azonban csöppet se került jobb helyzetbe. Sőt, ismerve a közöttünk fenn álló hatalmas erőfölényű különbségeket, lehet jobban járt volna, ha csendben odébb állok.

-Érteni értem, csak nem akarom elfogadni. -jelentettem ki továbbra is makacskodva, bár ahogy elindult, mintha csak úgy faképnél akarna hagyni, rájöttem, hogy lehet, mindent nem lehet csak úgy jóvá tenni. Persze, amúgy sem a jóvátételről volt szó, de jobb ötlet híján, próbáltam valami megoldást találni.
Dühösen pillantottam a dékán után. Nem szoktam meg, hogy bárki csak úgy faképnél hagyjon. Már épp azon gondolkodtam mit is szóljak utána, mikor megállt, hátrafordult és egy hirtelen keresztkérdéssekkel sokkolt le. Pár másodpercet gondolkodtam, hogy tudjak valamit mondni. Imádtam a művészettörténetet és mindent, ami ehhez kapcsolódott, szóval nem esett nehezemre válaszolni, épp csak gondolkodnom kellett néhány másodpercet.
-Alfred Agache, francia festő, aki az akadémizmus stílusában alkotott. Ő nyert aranyérmet a világkiállításon 1893-ban. Az egyik híres alapítója az orosz portréfestők iskolájának Ivan Petrovics Argunov, mellesleg a kedvenc képem tőle II. Katalin orosz cárnő portréja.
Aprócska mosoly jelent meg az arcomon. Egész eddigi életem a művészettörténettel és festéssel töltöttem, az, hogy nem jártam be az órákra a képességem miatt, nem jelentette azt, hogy semmit sem tudok, sőt...úgy gondoltam többet is, mint a legtöbb diák.
Nem tudtam pontosan mi is célja ezzel a kis kérdezz-felelek-kel, de nagyon is élveztem, hogy tudtam felelni a kérdéseire. Lassan talán rájön, hogy bár idősebb, tapasztaltabb és erősebb is nálam, butaság lebecsülni a fiatalságot, hiszen, nélkülünk nincs semmi.
-Párizs, Köln, New York...-szükségem volt egy kis gondolkozási időre. Ezekben a helyszínekben sem voltam biztos. Picasso sosem tartozott a kedvenc festőim közé, helyszínek megjegyzésében meg amúgy sem vagyok valami penge.
-Sajnálom, nem tudom. Utána nézek. -tettem hozzá, hogy azért lássa, ha bár nem vagyok lexikon, igenis motivált vagyok és ki akarom javítani a hiányosságaim.

A lány azután se adja fel a küzdelmet, miután kemény kérdéseket szegezek neki, sőt még válaszolni is megpróbál rájuk. Meglepő módon a válaszai nagyjából helyesek, csak a legalapvetőbb kérdésre nem képes tökélest választ adni.
- Bravó! Nem is rossz egy laikus, kezdőtől. Egyébként négy legnagyobb gyűjtemény New York-i Metropolitain múzeumban, a Spanyolországban felelhető Maliga-i és Madridi Picasso múzeumokban, valamint Párizsban lévő Nemzetközi Picasso múzeumban találhatóak. A legelső órámon hangzott el, és ez művészeti érettségi kérdései között is szerepel. Mondja, hogy akar maga művész lenni, ha nincsenek meg az elméleti alapjai? A tehetség és kimagasló tudás önmagában kevés, mert úgy jár mint aki homokra építi házát. Mindegy, milyen erősek falak az áradás elmossa őket és mindent ami benne van. -
Mondom nyugodt, mély hangon miközben továbbra is kihívóan meredek rá. Az arcomon, azonban már látható a jól lakott ragadozók mosolya, amely akár azt is jelentheti, hogy mára megúszta a dolgot.
~ A tudása, elfogadható. Néhány, igen nehéz és cseles kérdésre is helyes választ tudott adni, amit kifejezetten értékelek. A többiért pedig már megkapta a kioktatást, és nincsen tovább okom feszegetni a húrt. Ha meg van benne az elszánás, és képes lesz kitartóan teljesíteni a félévben, akkor talán képes lesz levizsgázni. Talánokra, azonban nem alapozhatunk és pillanatnyi elszántságot se értelmezhetem kitartásként. Sokkal komolyabb próba elé kellene állítanom, valami elé ami igazán próbára teszi a képességeit. ~
Gondolkodom el, egy pillanatra majd jóllakottságot jelző mosoly, egy pillanat alatt eltűnik és a helyére csak hamar megérkezik, a támadni kész ragadozó torz vigyorgása.
- Kössünk alkut! Ha, képes lesz megütni akkor le vizsgázhat, sőt a hiányzó dolgozatait is pótolhatja nekem. Persze, szigorú határidőkhöz igazodva és folyamatos órára járás mellett. Ehhez, azonban át kell mennie velem, az edző terembe és legalább egyszer el is kell találnia. -
Szólok rá hirtelen, majd elindulok az edzőterem azon része felé, ahol küzdő sport oktatást szoktak tartani. Mikor megérkezünk félre tolom, egyik boksz zsákot és oda viszek egy vastag, szivaccsal kitömött szőnyeget, hogy egy esetleges esés esetén a lánynak legyen valami túlélési esélye. Ha felkészültnek látom, akkor nem csinálok tovább semmit, egyszerűen csak állok és várom, hogy megtámadjon végre.